Bár az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének 1992-es elfogadása óta az éghajlatváltozás nemzetközileg elismert kihívás, a kormányok által a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére tett erőfeszítések továbbra is egyenlőtlenek és elégtelenek.
A globális felmelegedés jelentős hatásai közé tartozik a sarki jég olvadása (amint azt az Antarktiszról nemrégiben leszakadt óriási jéghegy is mutatja) és a tengerszint emelkedése, valamint a drámai és szabálytalan időjárás, amelyek együttesen megterhelhetik törékeny környezetünket.
Ennek ellenére a mai napig a 2015-ös párizsi klímamegállapodás 195 részes államából mindössze 148 ratifikálta azt. Míg egyes országok nyilvánvalóan nem teljesen értik a sürgősség érzését, a szigetországok nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust.
A globális felmelegedés első áldozatai
Fogalmilag az állami szuverenitást a fizikai terület határolja le. A szigetállamok esetében ez gyakorlatilag a partvonalukat jelenti.
A tengerszint emelkedésével számos szigetállam hamarosan megsemmisülhet, lakosai pedig menekülni kényszerülhetnek, és társadalmukat kiirthatják.
Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatal (NOAA) által 2017 januárjában közzétett, a tengerszint emelkedéséről szóló legutóbbi jelentés szerint a globális tengerszint 2100-ra 0,3 és 2,5 méter közötti mértékben emelkedik. Ez az előrejelzés a csoport 2012. decemberi, legfeljebb két méteres emelkedést valószínűsítő becsléséhez képest növekedést jelent.
A tengerszint emelkedésének hatásait sürgősen kezelni kell, ezért 1990-ben megalakult a Kis Szigetállamok Szövetsége (AOSIS). Ma az AOSIS 19 atlanti-óceáni, 16 csendes-óceáni és négy indiai-óceáni országból, valamint öt megfigyelőből áll.
A polinéziai Tuvalu szigete ezek közé tartozik. Ott a tározókból származó édesvízkészletet már fokozatosan tengervízzel váltják fel. Ezzel párhuzamosan szennyvízzel is szennyezik. A mezőgazdasági termelést, Tuvalu gazdasági életfeltételeit valószínűleg befolyásolja majd az ivóvízkészlet csökkenése.
Valamilyen életképes lehetőség?
A természet nem tárgyal egyetlen országgal sem, függetlenül annak gazdagságától vagy katonai erejétől. És sajnos jelenleg az olyan kis szigetállamok, mint Tuvalu és társaik, az éghajlatváltozás frontvonalában a legsúlyosabb helyzetben vannak.
Ezek az államok számos súlyos, az éghajlatváltozás okozta hatást fognak megtapasztalni, a part menti eróziótól kezdve az emberi életek elvesztésén át a károsodott infrastruktúráig és a halállományok kiszorulásáig.
Tekintettel arra, hogy számos szigetország területi integritását a tengerszint emelkedése ilyen súlyosan fenyegeti, elvárható-e, hogy mind a 39 AOSIS-tagállam megkezdje a lakosság nagyarányú elvándorlásának és áttelepítésének előkészítését?
A jelenlegi globalizációellenes hangulatot figyelembe véve ez nagy feladat lenne. Sok, az AOSIS-ba nem tartozó ország valószínűleg nem fogadja be rövid időn belül a nagyarányú bevándorlást ezekből a szigetországokból, bár a politikai vezetők humanitárius okokból hajlandóak lehetnek menedéket nyújtani.
Addig is, amíg a nemzetközi közösség továbbra is úgy tárgyal a globális szén-dioxid-csökkentési célokról, mintha azok kereskedelmi akadályok lennének, konkrétabb és proaktívabb korrekciós lépéseket lehetne tenni a kis szigetállamok megóvása érdekében a közelgő eltűnéstől.
Kína dél-kínai-tengeri gyors rekultivációs tapasztalataiból kiindulva az egyik megoldás az lehet, hogy ezeket a kis szigetállamokat jelentős szárazföldekké építik és bővítik.
A környezetvédők és a nem kormányzati szervezetek talán megborzonganak a Csendes-óceán, az Atlanti-óceán vagy az Indiai-óceán szigetállamainak nagyszabású rekultivációjának gondolatától, és mint minden nagyszabású mérnöki projekt, ez a megközelítés is jogos környezetvédelmi aggályokat vet fel.
A szén-dioxid-semlegességgel kapcsolatos azonnali globális konszenzus hiányában azonban ez egy olyan megoldás, amelyet a multilaterális pénzügyi intézmények és nemzetközi szervezetek, mint például az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (AIIB), az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) és az Egyesült Nemzetek Szervezete, akár önállóan, akár közösen létrehozhatnának egy alapot a kis szigetállamok újjáépítésére és újbóli benépesítésére.
A holland modell alapján ezt az alapot a területrendezésre, új és kibővített területek létrehozására lehetne felhasználni e szigetállamok számára, valamint a holland Maeslantkeringhez hasonló ötméteres viharárhullám-gát felállítására.
Egy ilyen nagyszabású vállalkozás mérnöki csoda lenne – és ennek megfelelő magas árral.
Ha az egyes kis szigetállamok tárgyalásokat tudnának folytatni olyan hasonlóan gondolkodó országokkal, mint Kína, Japán és Hollandia, akkor stratégiai közös vállalkozásba kezdhetnének. Az biztos, hogy az ilyen kapcsolatokat – a nagyhatalmi aszimmetriákkal együtt – finoman kell kezelni, és kizárólag a környezetvédelmi együttműködésen kell alapulniuk. Nem lehet szó politikáról.
Ha a tehetősebb nemzetközi partnerek hajlandóak és képesek ezt a plusz érzékenységet gyakorolni, és ahelyett, hogy kihasználnák a kisebb szigetországokat, inkább kedvezményes elbánásban részesítik őket, akkor ez új utat teremthet a globális együttműködés számára a közös éghajlati kihívások terén.
A kis szigetállamok mondjuk 99 éves időtartamra bérleti jogot biztosíthatnának a partnerországoknak egy sziget vagy szigetcsoport védelmére és beruházására. Közösen fejlesztenének tengeri alapú iparágakat, például fenntartható akvakultúrát és megújuló energiaforrásokat, például úszó naperőműveket és árapály-alapú generátorokat.
A visszanyert földterületeket fenntartható mezőgazdaság céljára is ki lehetne alakítani, a visszanyert szigetek tengeri ökoszisztémája pedig nagy, kiaknázatlan forrást kínálna a gyógyszerkutatás és -fejlesztés számára.
Végül pedig a felelős utazás korában könnyen elképzelhető, hogy az újonnan visszahódított szigetek turisztikai célpontokká válhatnak, így további bevételt biztosítva ezeknek a törékeny szigetországoknak, amelyek egyre nehezebb jövő elé néznek.
Kép forrása: vista.com
